2023. december 31.

 

Versek a fiók mélyéről







Versek a fiók mélyéről 1.

Színek a síneken

Fekete voltam, s kék az ég…
Vagy fordítva..? Nem tudom.
Hisz oly’ rég álmodtam
gyár-piros ablakot.

Ma sápadt-sárga
a hajnali üzemkész állapot,
s nem lobog az ablakok mögött kohóláng.
Léhán kószálnak benn, kik megöltek már minden állatot.
Tálkáikból ha kifogy az alvadtvérszín pörkölt:
mohón ránk vetik magukat,
hisz enni kell,
a földből megélni nem lehet…

Bíbor voltam..?
Vagy az alkony színeit s leszálló porát hordtam rendületlenül..?
Nem tudom.
Aznap nem lett este:
mi lett? - nem emlékszem.
Hisz oly rég álltam azon a sehol-mezőn,
katángszirmokat tépve…
Kék voltam hát, s fekete az ég..?

Csakis így lehetett.

Akkor tűntem el.

Sínen vagyok azóta is. Kósza ragyogás:
szivárványszínben játszom a fényes acélon.

Előbb a hang,
majd az árnyék,

s jön

maga a vonat is.


 




Versek a fiók mélyéről 2.

Ki lát engem, ki szeret,
ha kékjével a tavaszi ég
betemet..?

Csillagaim ha felgyújtom,
s zsarátnok lesz minden úton,
a parázsra ki lép velem..?

Égtek-e majd, szalmalángok,
lángoltok-e majd, bálványok..?
Ki lesz, aki kiterít,
s ki majd, aki felnyerít?

Ó, porszemek, hej, ti szavak..!
Lásd, Uram, még mind alszanak.
Csendben járunk, egy sem ébred.
Nem szomjazzák már a véred.

Elmegyünk, kart karba öltve
s együtt roskadunk
a földre.







Versek a fiók mélyéről 3.

A lépés

Végül
mozdulsz:
roppan talpad alatt
s hasad a hajnal
résnyire







Versek a fiók mélyéről 4.

Ma éjjel

riadt egekre harsan
a démoni zene
zajt falnak a lófogú falók
az egek alatt
falnak
a falók

fekszik a földet hanyatt
a terhesen teltek
szülnek a vérrel fakadók
a csend sebében
szülnek
a fakadók







Versek a fiók mélyéről 5.

Végül

irányt vesz
végül
a csend:
átfáj koponyámon


 





Versek a fiók mélyéről 6.

Az a nő
(Arnica montana)

Valamit mindig cipel,
akár egyedül megy,
akár másvalakivel.
Illata mint a hűvös hegy-
tetőről leszálló szélé:
vele mintha halódó árnika
illatát vélné
érkezni az ember,
a növényét, mely magányában
virág lenni sem mer
már.


 





Versek a fiók mélyéről 7.

Az éj fekete máza

Az éj fekete máza a csendbe dermedt fákon.
Mi az a bozótban..? Ölne, hogy így vinnyog? Csak jönne már... Fegyverem oda.
A vadászon vajon mi múlik? Préda maga is, karmazsinszín fogak,
éjben zizzenő golyók martaléka, átlőve, ím, összerogy a vászon portyázóruhában...
Kémlel a Hold. Átlüktet a fény. Sugárbillog testemen, parázsló... Nincs remény.
Bogárszárnyak törmeléke csörren. Vércsík-nyomon ha mozdulok: a férgek is mozdulnak a földben.
E fák között tegnap mint vágyott ligetben jártam, tulok, gazella, mézmadár honnan még el nem költözött; nádmag-kása volt ételem, kosbor és vadmurok...
S most... Hanyatt a sárban, éhezem.

Lágy rögöt markolok: alvad már a vér. Fájdalom-tűn fordulok, mint átdöfött lárvalény.
Az ősfák lombszűrte közönye sötét lé, rámcsorog.
Miféle tintafák alatt vagyok..? Dőlnek..? A Hold lebeg tova..?
E morgás, csörtetés körül... Nem alszom el..? S csend sem lesz soha..?
Nincs megváltás.
Ennyi. Kész.
Reggel majd közel hajol – buzgó, hű szanitéc – az ostoba halál.

Ennek vége... – mondja. – Kár..!

S méla nyálat csorgat szemem jegecébe.







Versek a fiók mélyéről 8.

Ébredve

A szőke lány álmomban Ajkára utazott. Újból
kilépett hát belőlem, akár a pőre csont
a parázson kínnal perzselt, kesernyés húsból.
Bőrére a fény azonnal vakító mázat vont.
Mint ki szédül, állt a peronon. Engem álmodott talán?
Ébredve hogy otthagytam, eldőlt-e, szikrázó port
szórva szerte, akár az elejtett, mattkemény porcelán-
baba, s vajon szilánkos ajkait porral hintette be
a gyors halál
kormozó hava..?






Versek a fiók mélyéről 9.

Ez a hang

Ez a hang ismerős. Ki beszél..? Ki kiált..?
Csak a szél, csak a szél.

Rekedten ordibál: jön a tél, jön a hó!
De mi igaz? Mi hazug..?
Ugyanaz, ugyanaz.

Éhezem. Nem tudom, mit eszem.
Fúj a szél, kabátom felveszem: így is ér.

Elered az eső. Kicsit ér minden csepp:
mind ígér, csak ígér.
Rám mered a sötét, hideg arc: november.

Csendes harc odakinn.
Idebenn az ember nem üvölt. Búcsút int.
Ez a vers belehal.
A nyers avar betakar.

Csak a szél, az beszél.
Csak a szél,
csak a szél.


 



Versek a fiók mélyéről 10.

Ki az..?

Testnyi rés az Ég és Föld között:
az ÉN.
Vagyok.
Fénybe öltözöttek vonnak kört körém.
Angyalok..?
Részegen talált e súlytalan sereg.
Egy perc az életem csupán:
felizzik,
lepereg.
Fanyar füst száll szerte-széjjel.
Benn a parázs ÉN vagyok..?
Ki fut tova s hová, ma éjjel..?
Ki az vaj’, kit elhagyok..?
Fény sehol:

már rég kioltva.
A vaksötétben ki üvölt..?
Föld az éggel összevarva.
Férc-lyukon át szél süvölt.


 



Versek a fiók mélyéről 11.

Szótár

AVARFUTÁS

Könnyed, neszező futás.

Kipirul az Űzött arca, s e bőrparázs fényében felragyog az Üldöző páncélügetése. Az Űzött torpanása a tisztáson: dac és megadás. Az egeket mossa a kezdődő harc íze. Füst száll tétován az egymásnak feszülő testek fölé, s lendül, akár a zászló, mikor a zászlós – már holtan – a csatatér porába hull.

ÁRNYÉKLOBBANÁS

A por-töltetű augusztusi délutánok vakfehér vásznának elsötétülése.

A reggel és a délután súlyának aránytalansága felborítja valóságunkat: égre meredő pereme alól lobban ránk az alkonyi árnyak sötét-hűs vászna.

ÁRNYKERESZT

Holdfényes, álmatlan éjeken az ablakból a padlóra vetülő, változó perspektívákban mozgó, sötét jel.

Egyszer feszület, másszor a Megfeszített kiáltásának írásjel-szerű árnya.

BÉKAKUPORGÁS

A két hatóerő (vonzás és taszítás) pólusváltása.

Megnyugvás e pillanatban: befelé figyelünk már, az ugráskényszert megelőző remegésre.

CSISZOLT TÉR

A tér második síkja, az első sík égre vetülő tükörképe.

Felkiáltunk, de válaszul csak fényt kapunk, amely földre szegezi árnyunk. Az áprilisi utcák, a futás a szikkadó járdákon, a hempergés a szalma aranyán, a délzászló lobogása tavasszal – mindez e térben történik.

DÉLZÁSZLÓ

A levegő lobogó selyme, őrangyalunk könnyű lehelete. A súlytalan seregek vonulását köszönti felettünk.

EMELT TÉR

A térsík fénnyel kiemelt része.

Az egyszerű lét papjaivá válunk mind e ragyogó oltárok (színpad, ágy, vacsoraasztal), e bálvánnyá magasztalt síkjaink körül. Ha eléjük járulunk, az eleven, lüktető áhítat feledteti az e terek mögött lappangó veszélyt.

ÉGVONALAK

Káprázat.

Felszédülés okozta csíkozás az égbolt kékjén, az ölelés árnyának mozgásterét határoló rácsozat. Nem örök: szempárában oldható.

FALKEHELY

A beszűkült lét ólomszínű edénye.

Míves, zárt fedelén porlódva omolnak az időtömb hulló rögei. Az alvó: kuporgó gyöngyszem e kehely alján – álmai oldódnak s színüket veszítik a méregsűrű örvénylésben.

FÉNYSZOMJ

Erőtlen lebegés az árnyéklobbanásban, ütközés az elmúlt együttlét kellékeivel, melyek között magunk is kihúnyt emlék vagyunk csupán, s szemünkben a fényszomj vak dühe.

HALÁL FÉNYEI

Fények a küszöbön túl, mikor átbukunk a rejtett ajtón.

Mint egy üstökös szétrobbant, kemény magja: tudatunk gyémántrögei fényt lobbantanak a halál szintjein. Az első szint süket dübörgés, fénye vakfehér. A második szint őskemény, fénye, a tűhegynyi villanás, átlövell a szón: „fájdalom” – amely itt, múlásában kapja értelmét. A többi szint fénye dermedt jéghártya: lényegük a roppanás. Megmérettetünk e zúzott zajban: balra a gyémánt, jobbra a ragyogás...

IDŐJEL

Hasadás a csend burkán: a csiszolt tér fénylik át e résen.

Fényében felegyenesedhetünk, s dönthetünk: mozdulatunk kezdet-e, vagy átrendeződő állapot.

IDŐRÖG

Az idő tömbjének töredéke.

Aranyfényű, tenyérrel mérhető rögöcske, mozgásban: húnyóban, gyulladóban.

IDŐTÖMB

Az éj talajába süppedt, tömör, nemesfém tömb.

Nem karcolhatja a fájdalom gyémántkése, s lepattannak róla a cselekvés célzott lövedékei. Öntörvényű létére jellemző a rögomlás, de e rögök nem hordozzák az anyatömb lényegét, hisz változók (húnyók és gyulladók): porrá málnak a tenyér melegében.

ÍGÉRT JEL

Erre az oldó jelre vár itt minden. A sereg soraiból neszek hallanak ki, horkannak a lovak, feszülnek a zablák. Az arcokon vasak, csatok, fegyverek tükörfénye, s a jel előtti csenden átüt a hideg verejték... Az angyalok vértelen mosolya azonban rejti még a majdan intőt.

Ha feltárul a kapu egyszer, a roham elsöpri e kettőt – a Mosolygót s a Fénylőt. Átvágtatnak majd a hadak az elsötétülésen, a dübörgő ég korma ránk szitál, s mi, kik e jelre vártunk, állunk majd vakon, kihull a kard kezünkből, s ruhánkra fröccsen a sár.

ÖLELÉS ÁRNYA

Az égvonalakig rettenő, s onnan ernyedten visszaszárnyaló madár röptének érintése arcodon: tenyérnyi foltja elhalványul a fegyverragyogásban.

ÖLÉSTERV

Verejtékcsíkok vér-vértezetben küzdő testemen.

Húnyt szemmel, ujjal érintve olvasod e jeleket. Felsértik ajkadat a kulcsszavak, s elvérzel tervem ezüstfonatában. Jajszavad oldó szóvarázs: fegyverem tündököl e ragyogásban.

PÁRHARC

A csatavesztés művészete.

A párok mozgásának koreográfiája szerinti közelítés-távolodás, körkörös futás és kifulladás. Az Üldözött megpihen az Üldöző karjában, s a riadt vadász egyetlen fegyvere, a vakfehér félelem, élét vesztve hull űzöttje vállára. Sebző e harcban az ujjbegy-érintés: a serkenő vér cseppnyi tükrében minden szó felragyog. Túl nagy e harc kiszabott mezeje: az ölelés madárnyi árnya észrevétlen múlik el.

PILLAFONÓDÁS

Ernyedés az álmos lét szobamelegében.

Az utolsó gyöngyszem az ébrenlétre fűzött események füzérén, az időrög porrá omlása, oldódás e húnyó szitálásban.

PILLASZIKRA

A pillafonódást zavaró feszültség kisülése.

Egy emlék tűhegynyi izzása és kihúnyása, a múló pillanat negatívja a zárt szemhéj vörös vásznán.

PORTÖLTET

A perzselt augusztusi utak nyári záporban vak füsttel puffogó pora.

SÚLYTALAN SEREGEK

A reggel ékszerdobozából az égre kaptató lovasok.

Könnyed galoppjuk fűborzoló szele arcokat fényez. Angyalunk szelíd unszolására magunk is utánuk indulunk, a mosolyával ígért cél felé.

SZEMPÁRA

Kemény vonalakat s az emlékek mészhéját oldó, könnyű áramlás, vágyaink talajvize, rejtett tó a lélek sivataga alatt, melyben kényszerű fürdőt vesznek szeretteink.

SZOBAÉJ

Éj-élményünk meghatározó elem.

Csordultig telik vele szobánk, e lassan forgó falkehely. Sűrű közegében nem terjed a hang, s erőtlenül fullad el minden kibocsátott fény. A benne alvók testére egyetlen jel vetül: az árnykereszt.

SZÓPARÁZS

Derengés a vesztett csaták alkonyában.

Összekotort szavaink önsúlyú izzása. Pihenés, béke, ernyedő görcsök, felmutatott vércseppek. Elhallgatott mozdulatok éledése a verejték hűlő sós szagában, pillaszikrák röppenése.

SZÓSZAKADÁS

Az írásba roppanó szóközök.

A világűr fekete lyukaihoz hasonló, ám azokkal ellentétben vakfehér vákuum, melynek peremén értelmetlenné fakuló szavak omlása figyelhető meg. Élőbeszédben is észlelhető, de ekkor a beállt csendben nincs mozgás: általános a dermedés.

SZÓVARÁZS

Ha párharcunk elcsitul, s a dúlt tér agyagig koptatott földjére roskadunk, hol a szóparázs hunyorgó melegében testemre forrnak sebeid: mindez szóvarázs.

A reggel oldja e kötést, egymás erejét kémleljük újra, s már élezzük fegyverünk, párharcra készen, talpig vér-vértezetben.

SZÓZÁR

Visszhangtalan szavaink kattanó bilincse ajkunkon. A kulcsszó felvérzi, ha megszólal, kedvesünk ajkát.

TÉRSÍKOK

Életterünk rétegeződése.

Békaperspektívában kuporogva, testünkben az ugrás kényszerével, kétirányú lehet a mozgás: a kitörés íve felfelé, s lefelé a zuhanás horzsoló egyenese. A két erő: a vonzás és taszítás. Az elrugaszkodás csúcspontján ragyogás, a zuhanás végpontján roppanás.

Fel-le csapódunk e síkok között, s a mozgásunkat arasznyira eltoló oldalszél a levegő kiáramlása csupán fullasztó terünkből.

TÜKÖRRÁNC

A halál mélyrengéseinek felszínre kirajzolódó törésvonala. Képtorzító hiba az ébrenlét csiszolt lemezén, s repedés az álom síküvegén.

VAKFEHÉR

Túlfűtött, a végletekig kiélt színek átütő erejű villanása egünkön. Belső tájainkon a fájdalom lobbanását kísérő jelenség. Ez a legszelídebb a halál fényei közül.

VÉR-VÉRTEZET

Szikkadó vér az összeverekedett gyermekek arcán, párolgó haragjuk salakja, mely nem mosható le többé. E páncél kétes védelmébe bújva vesszünk számba nyert és vesztett csatáink zsebnyi kacatját.

ZÚZOTT ZAJ

Fényszilánkok és hangtöredékek végleges, dörrenő átrendeződése a halál pillanatában. E mélyrengés felszíni jele a tükörránc.


 



Versek a fiók mélyéről 12.

Csujjogató

barna avar
elmezavar
halrudacska szuper fischli
szürke macska fehér pisti
kézre került
jómadár
a MI LENNE ne volna már
élek égek mégis félek
hálni jár belém a lélek
pemetefű elejtett tű
szénában ágy lapostetű
úti kurva sétány murva
a sok kanyar balra-jobbra
piros csucsor édes-fanyar
beléndektűz
széttört csupor
szép lány haja
szomorúfűz
nadragulya bódító
elmezavar hódító
szuper fischli halrudacska
barna avar szürke macska
árnyékmoha ez a lélek
ide s tova minek élek
hangszer nélkül
fúló lélek belekékül
beleőszül
mohásodik
algásodik
párásodik
parásodik
paraszemölcs bodzalevél
nekem ne tölts
jön már a tél
fönt is lent is köntös nyílik
égre-földre új hír hírlik
jaj de jó
hull a hó
hulla-hónalj borotválva
nől még így is
nől a szőr
lúdbőrzik ám
még a bőr
jaj
csókolom hát elmegyek
jó napot hát nem leszek
fekete lyuk
csalfa semmi
mégis olyan nehéz
menni


 



Versek a fiók mélyéről 13.

Futok...

Futok, hajszolom
az időt,
mi szembefordul s félrelök,
mint sarki nőt az, kinek
se pénze, se kedve már
hozzá...
Rongyaimat hiába rázom,
hiába sminkelek
poéta-arcot,
hiába biztat
magamfajta kurva,
meddő létem nem ragyog.
Elárulom magam,
arcról-arcra mindent
elhagyok. Surrog a murva-
kő, elhal a lélek könnyed lépte,
kéjenc sem követ már:
sliccbe markol és vizel
az éj közepébe.


 



Versek a fiók mélyéről 14.

Rázva ráz

rázva ráz
holmi lázas kór
csikorgó csontok között
fekszem
menni kellene már tovább
de hisz
alig is lélegzem
lenyeltem mindent
mi nyelhető
jártam
magam-ásta temető vermein
követve
csiga-nyomot
kötöttem mi köthető
lógtam kötélen
mint bomlott csomó
lazán
hullakéken

és az idő
ó az idő
rázva rázott akkor is

maradt hát még
épen borda
temetetlen
kutyakoncnak
bokorba vetve

s gyalázatos csokraikkal
hiénák
állnak körül

nevetve

2023. december 30.

 

Haiku-kísérletek

 

 

1. haiku

varjúkárogás
a hó fekete hangja
tornyot temet be


6. haiku

kard a kezemben
előttem állsz nevetve
rózsaszirom hull


18. haiku

kétség marta szét
mígnem csak csontja maradt
ebnek se kell már


21. haiku

alvó zenekar
húzná ébrek zenéjét
nehéz e teher


27. haiku

Csak füstje felel:
hiába szítod tüzedet
jeges szívemben.


31. haiku

A gömb élei
véresre metszik talpad.
Út ez is csupán.


34. haiku

Félrevert harang
üt a hajnali csendre:
tűz gyúlt az égen!


36. haiku

vágyak parazsát
szomjat éhséget hozok
és jóllakatlak


38. haiku

egy cseppet adj
magadból még ó Uram
és beléd fúlok






A szerző felvétele


 

Akkor lett vége..?


gumisünt loptam az óvodában
Imre zsebéből
hazavittem
s még néhány hazugságot
e kellékek azóta is velem vannak

akkor lett vége? nem tudom

zsebeseket szégyenítő ügyességgel
nyitottam résnyire a felnőtt-lét kapuját
épp csak be tudtam zárni
rohantak felém vicsorgó szörnyek
nem nyitottam ki többé
soha sem

szerettem Zsuzsikát
szivacsdarabkát adtam neki
jó lesz a babáinak örül majd
zaklatásért feljelentett az óvó néninél

akkor lett vége? nem tudom

Rómeó voltam
s voltak kis Júliák
meghaltunk együtt már ezerszer
nem adtam semmit többé már
az ÉN-t darabolom csak
osztogatom véres zsírpapírban

álmomban ördöggel cimboráltam
játszottuk hogy üldöz
futok erőtlenül
már-már elkap
felébredtem
nem volt hangom
átkiáltani a szomszéd szobába
s egyszer nem jött többé
egyedül tébláboltam a kongó
álom-folyosón

akkor lett vége? nem tudom

azóta ezernyi patás markolászta már a kezem
öklelt és taposott

nem fájt nem fog soha már
csak sírok ha egyszer végre
angyalt álmodom

kőből építettük kölyökként
az Orion űrhajót
fülkéjébe hordtuk fakardjainkat
s uzsonnára akácvirágot és felszálltunk
arcunk ragyogott hisz tudtuk
nem jövünk vissza soha többé
nem leszünk már föld-lakók

akkor lett vége? nem tudom

egymás nevét is elfeledtük
az űrbe hulltak a mosolyok
azóta e végtelen zuhanás

s az emlékek talpalatnyi földje is
szétporlik alattunk

ó csillagok,

kicsi
hullócsillagok!





A szerző felvétele


 

A Hold ágyában


A Hold ágyában nem alhatunk,
kik bitorolnánk körül itt sokan…
Testek ezek vajon, melyek szanaszét hevernek,
vagy a párna, paplan, lepedő ránca
formáz testeket csupán,
s a pisla fény, mi léleknek tűnhet:
a múló holdsugár játéka
e dohos halmokon..?

Ha test, mozdul-e majd,
ha rezzen az ágy, reccsen a fal,
dörren a föld és villan az ég,
s ügyel-e felette akár egy lélek is,
vagy éjfeketébe cseppen s alvad a pillanat..?

Mondják:
„Minek, hisz ügyelnek a férgek,
hollók, farkasok,
ügyel a zaj, a törött cserép,
ügyel a kés, a kard
a bitón lengő hurok;
a horgas szavak is készenlétben…”

S ez elég..?

„..az orvos, rendőr, ápoló,
mind ügyel ám, komám..!”

Kezük ügyébe kerülünk, s meghalunk.

S ez elég..?
S ez elég.

A Hold ágyában fekszem.
Kering körül ezernyi másik Hold.
Egy közülük,
vagy tükröződés csupán: magam.
Hol alszom éjjel..?

Alszom-e...? És holnap..?
És azután..?




A szerző felvétele


 Valaha bátran...


valaha bátran dőlt a Nap
a ciprusok lándzsahegyébe

ma reszketeg kéz maszatolja
a fakó eget

hígan folyik el
múló időnk vére

és feketére alvad az éj
a kanizsai fák alatt


(2023. december 26. Magyarkanizsa)